Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon

Tanulmányok Pécs történetéből 9.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Font Márta

27–42. pp.


Tóth Endre

Sopianae: a római város mint Pécs elődje


Sopianae: the Roman town as ancestor of Pécs

Sopianae: Die römische Stadt als Vorgängerin von Pécs





Pécs településelőzményeinek kutatását a 4. századi sírépületek és a terjedelmes temető, valamint a 9. század végi Quinque Basilicae említés hosszú ideig alapvetően befolyásolták.[1] Ennek eredményeként a település története a dunántúli római kontinuitás kérdésében kapott meghatározó szerepet. Mivel a Kr. u. 1-3. századból alig van a helynéven kívül írott forrás, amelynek tanulmányozásából ki lehetett volna indulni, kisebb volt a kutatói érdeklődés a korábbi császárkori városfejlődés okai és mikéntje iránt. A 4. századi, közigazgatási székhely azonban nem a semmiből keletkezett. Ezt az ugyan római képzésű, de őslakós gyökű, tehát a korábbi császárkorra jellemző Sopianae helynév bizonyítja. A késő császárkorban a helynévadás már latin nyelvű volt.

A következőkben a magyar honfoglalás előtti település történetéhez szólok hozzá. Remélem, hogy ezek a gondolatok elősegítik a település történetének a jobb megközelítését az első évezredben.

1. A helynév: Sopianae[2]

Pannonia megszállása után a katonai táborokat és a kezdettől polgári településeket a fejlett közigazgatással és adminisztrációval rendelkező államnak el kellett nevezni. A rómaiak Pannoniában más tartományokhoz hasonlóan jártak el: még az egykori dák lakosságától megüresedett Daciában is nagyrészt megtartották a régi földrajzi neveket: ez azonban nem jelentette a település folyamatosságát, mert szabadon használták fel a helyneveket. A római Sarmizegetusa 37 km-rel nyugatabbra feküdt a korábbi, azonos nevű dák fővárostól.[3] Pannoniai példa lehet a hegycsúcs, magaslat jelentésű Brigetio:[4] mivel a brigetioi római tábor síkságon fekszik, a helynév valahol máshol hegyes vidéken fekvő, foglalás előtti magaslati őslakós település neve lehetett. Ez azt jelenti, hogy az őslakós nyelvű helynevek  jelentése és a római település fekvése között nincsen vagy csak további bizonyítékok esetében lehet összefüggést keresni. Plinius, Ptolemaios, a korábbi források alapján a 3. század végén összeállított utikönyvek (Itinerariumok) és a 4. század végi Notitia Dignitatum helyeveit olvasva feltűnik, hogy az új, latin elnevezések száma mennyire kicsi  (Ala nova, Aequinoctium, Intercisa, Vetus Salina, Aqua Viva). A településnevek többsége latinosított végződésű, kelta-illyr gyökű településnév (Scarbantia, Carnuntum, Brigetio, Aquincum, Alisca, Gorsium, Siscia, Mursa). A 4. században néhány, a latinul értők és beszélők számára rossz hangzású helynevet megváltoztattak[5] (Lugio - Florentia, Malata - Bononia), és az újonnan létesített erődöket is latinul nevezték el (Vincentia, Quadriburgum). A pannoniai helynevek között jelentős csoportot képviselnek azok, amelyek kisebb részt őslakós nyelvű, nagyobb számban latin gyökűek, és -iana képzővel végződnek:[6] a Maestriana, Mogetiana, Tricciana, Caesariana, Cimbriana, Crispiana, Floriana, Fortiana, Cariniana, Antiana, Magniana-Mariniana csoportba tartozik a Sopiana név is. Az -iana végű helynévadás Pannonia északi felében, a Dunántúlon sűrűsödik. E helynevek tipológia feldolgozása nélkül annyi mégis biztonsággal állítható, hogy ezek a település jellegét meghatározó nőnemű latin szó villa, casa, statio, mutatio, mansio jelzői lehetnek. További feladat megválaszolni azt, hogy a helynevek egy csoportja miért áll az Itinerariumokban többes számban.[7] Településtörténeti oka volt ennek, vagy pedig csak grammatikai? Mády Zoltán településtörténeti okokra, valamiféle szórt, tanyaszerű településszerkezetre gondolt.[8] Az általa felsorolt colonia, civitas azonban nyilvánvalóan nem jelölhetnek szétszórt települést, e szavak több, városi jogú települést jelölnek. A mezőgazdaságilag hasznosítható földet pedig nem a terra jelölte, hanem az ager.

Sopianae nem azok közé az őslakós településnevek közé tartozik, amelyeket a rómaiak a foglalás után csupán latinosítottak, azaz a latin helyneveknek megfelelő végződéssel láttak el (Savaria, Siscia, Aquincum). Az -iana végű dunántúli helynevek személynévi eredetűek, azaz a háromtagú római név második tagjából képzettek, vagy a harmadik tagot jelzőként használva egyeztették: ilyen a Sopianae név is. Ez azt jelenti, hogy a település nem sup- vagy sop- gyökű szóval jelzett földrajzi környezetről kapta a nevét, amely vizes, mocsaras jelentésű lehet,[9] hanem egy Sopius noment vagy Sopianus utónevet viselő személytől. Neki volt olyan kapcsolata a településsel, mely a névadást lehetővé tette.

A település későbbi fejlődésére már régészeti és írott forrásokból lehet következtetni. Ennek fő pontjai: a korábbiakhoz képest a 3. század közepétől jelentősen megemelkedő pénzforgalom,[10] Sopianaenak a római úthálózatban játszott központi szerepe,[11] és Ammianus Marcellinus feljegyzése,[12] amely szerint Maximinus, a későbbi vicarius urbis Sopianaeban született és az apja a helytartói hivatalban volt tisztviselő.[13] Sopianae, mint késő császárkori közigazgatási központ, helytartói székhely segít megvizsgálni: a kora császár-kori kis település hogyan fejlődött a 4. századra tartományi jelentőségű várossá.  Ehhez át kell tekinteni a városok szerepvállalását a pannoniai közigazgatásban. A tartományi székhelyen kívül ilyen feladatot láttak el azon a városok, amelyekben (amelyek mellett) felépült a tartományi császárkultusz főoltára és a tartományi gyűlés (concilium) tartott üléseket.

Pannoniát Kr. u. 106-ban Traianus császár nagyjából É-D irányban két tartományra osztotta. Közös határ a Dunakanyartól vezetett DNY-ra, majd délre fordulva a Balatonon és a Dráván át jutott délre a Száváig. Az azonos Pannonia megnevezés a Superior és Inferior jelzőkkel nem téveszthet meg: két önálló, egymástól független, külön kormányzású tartomány keletkezett. Az új tartomány (a régi Kelet–Pannonia), szinte az egész Inferior urbanizálatlan volt. A Hadrianus-kori alapításokig Sirmium maradt az egyetlen város. Aquincumtól délre két város és territoriuma tételezhető fel: a 3. század végén Sopianae és a Kelet-Somogyban fekvő Iovia,[14] amelynek 2-3. századi sírköveit az alsóhetényi 4. századi erődbe építették be. Tehát Pannonia Inferior létrejöttekor csupán egyetlen város volt a hosszan elnyúló tartomány déli csücskében: Sirmium. A Vespasianus által alapított coloniának később ugyan jelentős szerepe volt a tartomány és a Közép-Duna-vidék életében, ebből azonban nem következik szükségszerűen az, hogy a concilium ott székelt volna a 2. század elején. A leletek ezt a lehetőséget nem támogatják, bár meg kell jegyezni, hogy roppant kevés az ismert sirmiumi feliratok száma. Lényeges körülmény, hogy Sirmium távoli fekvése nem segítette elő a tartományi küldöttek gyülekezését. A conciliumot Savariához hasonlóan, központibb helyen állíthatták fel. Az sem kizárt, hogy az egyetlen városi közösség miatt eleinte nem is tartották szükségesnek létrehozni Inferiorban a polgári „önkormányzat” e fontos szervezetét. Ezt akkorra halasztották, amikor már több város létezett a tartományban.[15] A kettéosztáskor Pannonia Superiorban három coloniában és három municipiumban (Siscia, Poetovio, Savaria, valamint Andautonia, Municipium Latobicorum, és Scarbantia) éltek. Inferiorban a kettéosztást követően egyetlen városi közösség maradt: Sirmium. Nem volt tehát kinek, és nem volt hol felállítani a conciliumot és a császárkultusz oltárát. Inferiort Hadrianus urbanizálta: Mursában coloniát, Aquincumban és talán Bassianában municipiumot alapított. Mivel Sirmium a tartomány déli végében fekszik, Aquincum helytartói székhely, Bassiana pedig bizonytalan alapítású, a concilium helyeként egyedül Mursa jöhetne szóba.[16] A Hadrianus által alapított colonia megfelel azoknak az ismérveknek, amelyek a Pannonia superiori császárkultusz központra jellemzőek. Nem helytartói székhely, nem katonai territorium, hanem polgári település, sőt colonia, közlekedésileg kedvező, központi helyen fekszik. Közel van a limes úthoz, azaz az É-D-i főközlekedési vonalhoz, rajta fekszik a Poetovio – Sirmiumi úton, és a Sirmiumból a tartomány belsejében, nyugat felé vezető főúton.[17]

Sopianae a pénzforgalom megnövekedése alapján Gallienus uralkodásától fejlődött jelentősebb településsé. Mi okozta ezt a változást?

A táci római település a 260-as évek barbár betörései következtében elpusztult, és csak évtizedekkel később építették ujjá.[18] A település szerkezete megváltozott: alaprajza a belső pannoniai erődökkel egyezik.[19] Mivel a táci település pusztulása egybeesett Sopianae felemelkedésével, régebben arra gondoltam,[20] hogy ennek oka a császárkultusz központ átkerülése a délkelet-dunántúli városba. A concilium feltételezése a táci településen tarthatatlanná vált ugyan, de azok az érvek, amelyek az intézmény Sopianaeba kerülését támogatják, továbbra is fennállnak. Talán hasonló történt Mursa esetében is.  Mivel  Sopianae fejlődése ekkor kezdődött, gondolni lehet arra, hogy a mursai csatát (Kr. u. 260) követően, amikor Gallienus és Aureolus legyőzték Ingenuus ellencsászárt,[21] akár a kultuszközpont pusztulása, akár mert Mursa exponálta magát Ingenuus oldalán, a császárkultusz központot áthelyezték Sopianaeba.

 Bizonyítaná a lehetőséget, ha a cibalaei duumvir és tartományi főpap pécsi oltárát[22] biztonsággal keltezni tudnánk. Ha a felirat a 260-as évek után keletkezett, és eredetileg is Sopianaeban állott, akkor a sopianaei kultuszközpont bizonyítéka. Mivel sem ezt, sem a lelőhelyet bizonyítani nem tudjuk, a felirat Mursa és Sopianae számára egyaránt lehet érv, de bizonyítékot nem jelent. Van azonban egy jól használható érv, amely kétségtelenné teszi Sopianae közigazgatási jelentőségének a növekedését még azelőtt, mielőtt a polgári helytartó székhelyévé vált volna, és ami csupán egy új városi rangú településsel nem magyarázható. Ez az Itinerarium Antonini pannoniai, illetve dunántúli útvonalleírása.

A dunántúli római utak kutatásának a kezdetén megkíséreltem az Itinerarium Antonini pannoniai, ill. dunántúli útszakasz szerkesztését értelmezni.[23] Jól megfigyelhető szabályosság mutatkozik meg az összeállításban a szakaszleírások és a közigazgatási, illetve katonai központok között. A leírások – akárcsak egy mai menetrendben – nem az utak tényleges futását követik, hanem a fejezetcímekben megadott fejállomásokét: ezek igazgatási központok és legiotáborok. A Pannoniát DK-ről ÉNy felé átszelő távolsági uton, amelynek fejállomásai Sirmium és Treviri, rajta fekszik Savaria és Sopianae. Az Itinerarium Savariából külön útszakaszokat ír le Vindobonába, Carnuntumba, Brigetioba és Aquincumba. Annak ellenére, hogy a Savaria – Carnuntum és a Savaria – Vindobona út jó része a terepen megegyezik. A városból ÉK-re vezető út Arrabonában csatlakozik a limesúthoz, és ettől kezdve Brigetioig már nem önálló útszakasz, hanem a limesúttal esik egybe. A szakasz megnevezése mégsem Savaria – Arrabona, hanem Savaria – Brigetio: kifejezve, hogy Savaria és a legiotábor közti összeköttetés leírása vezette a szerkesztőt. Savaria a tartományi közigazgatásban betöltött szerepe – a császárkultusz főoltára és a concilium székhelye miatt – jutott ehhez a megkülönböztetett figyelemhez. Ugyanez a szerkesztési elv jelenik meg a kelet-dunántúli útvonal leírásokban is. A Sirmiumból Treviribe vezető távolsági utat Sopianaen vezeti át.[24] Sopianaeból ugyancsak Carnuntumba, Brigetioba és Aquincumba, tehát a helytartói székhelyekre és a legiotáborokba ír le az utikönyv külön utakat. Holott egyrészt ezeknek az utaknak legalább is a Sopianaetól észak felé vezető első szakasza a terepen aligha három külön út volt, másrészt a Carnuntumba vezető út Arrabonánál éri el a limes utat. Az útszakasz fejezetcímében mégsem Sopianae – Arrabona, hanem Sopianae – Carnuntum olvasható.

Az Itinerarium Antonini jól megtervezett útvonal leírásaiban tehát Savariának és Sopianaenak kiemelt a helye.[25] Az útszakaszok címében a fejállomások a tartomány katonai és igazgatási központjai: helytartói székhelyek és legiotáborok. Az Itinerarium útvonalleírásait Kr. u. 294-re összeszerkesztették.[26] Ekkor azonban a pannon tartományok átszervezése még nem történt meg. Ezért Savaria és Sopianae centrális hellyé válását nem lehet a polgári helytartó székhelyével indokolni.[27] Arról azonban nincs semmiféle adatunk, hogy a tartomány felosztása és a hivatalok szétválasztása milyen kronológiai kapcsolatban állnak egymással: melyik történt előbb, vagy egy időben került-e sor az átszervezésre.[28]

Ami miatt Savaria kiemelt szerepet kapott az utikönyvben más, mint a concilium és az Ara Augustorum nem lehet. Ugyanerre kell következtetünk Sopianae esetében is: a városfejlődés Gallienus-kori kezdetét a concilium és az ara Augustorum Sopianaeba kerülése indokolhatja. A kevéssel későbbi provincia átszervezés Inferiorban a már meglévő adottságot használta fel. A helytartói hivatal szétválasztása után a polgári igazgatás székhelye a concilium és az ara Augustorum városába, Sopianaeba került.[29]

A tetrarchia idején megváltozott a pannon tartományok igazgatása. A Sirmium-központú pannón dioecesis megszervezése után 297 körül előbb Inferiort osztották nagyjából a Dráva mentén két részre úgy, hogy Mursa a déli tartományban maradt, és a tartományhatár nagyjából a mai országhatárt követte a Dunáig. Az északi tartományrészt Diocletianus leányáról, Galerius feleségéről Valérianak nevezték. Szétválasztották a tartományi kormányzást: a katonai parancsnok, a dux és a polgári helytartó hivatala, és ezáltal maga a székhely is más-más helyre került. A  dux érthetően a korábbi,  limes menti fővárosban, Aquincumban parancsnokolt, a polgári helytartó számára pedig új székhelyet kerestek.

 Pannonia Superior polgári helytartója – logikusan – a korábbi tartományi polgári központban, tehát a tartományi gyűlés helyén, Savariában állította fel a hivatalát. Inferiorban a polgári helytartó – ugyan csak közvetett, de nyomós érvek szerint – Sopianaeban székelt. Polgári székhelyként a limes-menti városok, amelyek egyúttal legiotáborok voltak – Aquincum és Brigetio – a lehetőségek sorából kiesnek.

2. Az első század óta a birodalom civilizációja a katonai védelem és a közigazgatás szervezésén túl az élet minden területén meghonosodott Pannoniában. A mindennapi használati tárgyaktól kezdve a települési struktúrákon keresztül az őslakósság hiedelemvilágáig és a latin nyelv elterjedéséig. A kulturális befolyás eleinte túlnyomórészt Észak-Itália felől érkezett és főként a tartomány nyugati részén érvényesült, majd terjedt tovább a Kelet-Dunántúlra. A második század végétől különösen a tartomány délkeleti részén a Balkán felől a kereskedőkkel és a katonasággal érkező kulturális hatás jutott egyre nagyobb befolyásra. Pécs városának római elődje, Pannonia délkeleti részén fekvő Sopianae két irányból érkező kulturális hatás találkozásánál feküdt és fejlődött várossá. A Kr. u. 1. századtól a Pannoniába betelepítettek, a legiós katonák, a veteránok magukkal hozták itáliai műveltségüket, és ez eleven itáliai kulturális hatást jelentett.  Délkelet felől, a balkáni tartományokból az építészeti formák, művészeti jelenségek először DK-Pannoniába jutottak el. Sopianae éppen akkor kapott közigazgatási jelentőséget, amikor balkáni hatások jelentőssé váltak, és a megnőtt lélekszámú, egyre inkább kereszténnyé váló lakosságú városban divatba hozták a mauzóleum alatti sírkamra építésének és kifestésének a szokását.

Sopianaeban a tehetősek halottak iránti gondoskodása jellegzetes épülettípust hozott létre. A föld feletti emléképület – memoria, mauzóleum alá ugyanis sírkamrát építettek, és a holttestet az ott elhelyezett szarkofágban vagy épített sírban helyezték végső nyugalomra. Amíg a dunántúli – és általában a késő császár-kori római temetőkben – csak néhol, egy-két épületet emeltek a település gazdag vagy köztiszteletben álló halottainak sírjai fölé, sírkamrát pedig nem építettek, addig Sopianae temetőjében számos épületet emeltek; az épületek alá gyakran sírkamrát építettek, végül pedig egyes sírkamrák belsejét – az oldalfalakat és a mennyezetet is – kifestették.

Rómában a zsidók és keresztények jórészt figurális festésű katakombákban temetkeztek: a zeg-zúgos föld alatti járatok kiásására a talaj alkalmas volt. A birodalom nyugati felében, beleértve a Pannoniához közeli Adria-vidéket is, a későcsászárkorban a sírépületek föld felett álló típusa a padló alatti temetkezésekkel honosodott meg. Ritkábban a memoriák alá sírkamrát is építettek, de nem festették ki. A 4. században az Alpoktól északra és nyugatra festett sírkamra csak egy-kettő épült (pl. Chur,[30] Svájc). A sírt magába záró föld alatti kamra kifestése nem honosodott meg. A balkáni tartományokban épített sírépítmények[31] viszont a sopianae-i sírkamrák rokonai. A sírépületek azonban egyszintes földbe süllyesztett sírkamrák. A balkáni sírkamrák festésének szokása a hellenisztikus kortól kezdve fennmaradt, és a késői császárkorban a szokás észak felé terjedt. Sopianae-ig jutott el, ahol egyedülálló emlékeket hozott létre: kétszintes épületeket, és a sírkamrák kifestését.

Mivel a nagy kiterjedésű római temetőben csak késő római kori sírokat tártak fel, korábban is feltételezték, hogy a római településnek a 4. században volt igazi jelentősége. Mégis, a császárkor első 250 évében Sopianae kétségtelenül létező település volt. Fekvése, védettsége mediterrán jelleget biztosított az ott élőknek. A kezdeti útállomás a császárkor első századát követően bővült fogadóval, lóváltó állomással, esetleg vásárhellyel. A tartományi császárkultusz központi oltára és szervezete – 260 körül – a közeli Mursából Sopianaeban költözött. A közigazgatási emelkedés, az állami adminisztráció hivatalnokai és családjuk megfelelő gazdasági hátteret teremtettek a település fejlődéséhez.

Az ezt követő 100 év a település virágkora. Erre a temető nagy kiterjedéséből és magas sírszámából következtethetünk. Ez magyarázhatja a Közép-Duna vidéki viszonylatban is különösen gazdag temetkezéseket, ami az épített föld feletti épületben és a föld alatti sírkamrában nyilvánult meg.

A 4. században Sopianae viszonylagos közelsége a délebbre fekvő császári udvar tartózkodási helyéhez, Sirmiumhoz, a Balkánra vezető főút menti fekvése miatt megerősödtek azok a kulturális kapcsolatok, amelyek hatására Sopianaeban is megjelentek a balkán északi tartományaiban, a két Moesia tartományban a korai császárkortól továbbélő temetkezési szokások: a föld alatti sírkamra oldalfalainak, mennyezetének a kifestése. A balkáni tartományok sírépületei a föld alatti kamrákból álltak, és a föld felett azonban nem építettek memoriát. A sírkamrákat a mindennapi életből választott jelentekkel festették ki (Durostorum – Silistra, Bulgária[32]), vagy olyan, növényi ornamentikájú témát választottak, amely mind a pogányok, mind a keresztények számára elfogadható volt. Később, az 5. században, amely időszakból Bulgáriában a legtöbb sírkamra található, csupán kereszteket festettek a sírkamrák falára (Serdica – Szofia). Ritkán más keresztény téma (Jó Pásztor) is megtalálható, mint a thesszaloniki (Saloniki, Görögország) sírkamrában. A sírkamraépítés és -festés szokása a délkeletről Pannoniába (és Sopianaeba) vezető út mentén és körzetében terjedt tovább északnyugat felé. Naissusban[33] (Niš, Jugoszlávia) talán ugyanaz a festő dolgozott, mint Sopianaeban: a Krisztus monogramot körbevevő és a dicsőítését kifejező két fehér togás férfialakot mindkét helyen hasonló stílusban festették meg. Naissustól észak felé eddig csak Sopianaeban kerültek elő sírkamrák (eddig összesen 19): a két helyiség között a kapcsolat folyamatosságát olyan épített, nagyobb sírok jelentik, amelyeknek a belső falát a mindennapi életből vett jelenetekkel, pogány mitológiai képekkel festették ki (Beska[34], Kostolac, Jugoszlávia). A festett belső terű koporsók szokása a sírkamrák típusával együtt tovább terjedt észak felé.  Sopianae környékén nemcsak a föld alatti, esetenként festett sírkamrás temetkezés szokása honosodott meg, hanem az Itáliából, Dalmatiából érkező hatásra a sírkamrák fölé sírépületet, memoriát is építettek. Azaz a sírépítmény kétszintes volt. A sírláda belsejének a kifestése pedig tovább terjedt észak felé (Alsóhetény,[35] Aquincum). Sopianae körzetében a sírkamrák kifestésének tematikája is jelentősen bővült, amikor bibliai témákat is választottak. (Ádám – Éva,  Noé, Dániel az oroszlánok között, Jónás története, stb.); erre az itáliai katakombafestészeten kívül Európában a római császárkorban nem találunk példát. A témaválasztás különbözik a pannon tartományokban oly gyakori, 4. századi leletcsoportnak, a domborított fém lemezzel burkolt fa ládikák[36] ábrázolásainak bibliai témaválasztásától. A ládikákon részben más bibliai jelenetek ábrázoltak (Lázár feltámasztása, Kánai mennyegző, Mózes vizet fakaszt a sziklából, stb.).

E sírépítészet hatása Sopianae környékén is jelentkezik:  Kővágószőllősön tártak fel hasonló sírépületet, alatta – elpusztult – festett sírkamrával.[37] A Mecsektől északra a kétszintes épület típus még nem került elő, csupán néhány esetben magának az épített koporsónak a vakolt belsejét festették ki egyszerű módon: geometrikus mintát vagy virágos kert korlátját ábrázoló mintával.

3. Pécs római kori és népvándorlás kori történetének a kutatására az utóbbi évtizedik meghatározó volt a kontinuitás keresése. A sírkamrák, a késő római temetők és a 9. századi Quinque Basilicae helynév pécsi lokalizása szolgáltatta ehhez a kiindulási alapot. A Postapalota környékén Fülep Ferenc által feltárt városi épületek mellett csak az utóbbi évtizedben kerültek elő egyre jelentősebb olyan épületmaradványok, amelyek segítségével a késő római város története majd pontosabban felvázolható lesz.

A pannóniai római kontinuitással kapcsolatban az épületkontinuitásról és a lakosságkontinuitásról szokás beszélni. A császárkori, még Pannoniában is nagyméretű épületek (nem ritka a két méteres falvastagság) igen jelentős nagyságú romjai még az Árpád-korban is könnyedén fennmaradhattak. Egész addig voltak láthatóak, amíg az építőanyag nyerése miatt csak a föld alatti részek és alapfalak maradtak meg: a koraújkortól kezdve, ha rábukkantak a falakra, vagy akadályozták a földművelést, ezeket is kiszedték. Az „épületkontinuitás” önmagában azonban a késő római lakosság sorsáról és történetéről semmiféle információt nem nyújt. Ezért félrevezető az épületkontinuitásról a római lakosság fennmaradásával kapcsolatban beszélni: ez azt sugallja, mintha a lakosság továbbélésnek két, minőségileg ugyan különböző fajtája létezne: egy teljesebb folyamat és egy részleges fennmaradás, az „épületkontinuitás”. A római épületeket a koraközépkorban és az Árpád-korban vagy felhasználták, vagy nem. A felhasználás az esetek többségében mindössze az építőanyag nyerését jelentette, ritkábban a romokat valamilyen formában helyreállítva felhasználhatták: ez azonban a felhasználókról nyújt információt, és nem az egykori római lakosságról.  Helyesebb tehát a római romok későbbi felhasználásáról beszélni, és nem épületkontinuitásról. Egy romos római épület helyreállítása is csak annyit jelent, hogy nem építőanyagként hordták szét, hanem a falmaradványokat is felhasználták: ez természetesen fontos, és kutatandó feladat, de nem a római, hanem a koraközépkori vagy későbbi népesség történetének és kultúrájának a forrása.

Sopianae római lakossága továbbélését egyrészt Valeria tartomány sorsának, másrészt a település régészeti jelenségeinek az összefüggésében kell vizsgálni. A válasz mindkét esetben negatív. Valeriát, ahogy már korábban is sejthető volt, a 430-as években átadták a hunoknak.[38] A tartomány feladása hivatalos eljárással történt, amennyiben ilyesmiről az 5. század második harmadában még egyáltalában beszélhetünk. Az bizonyos, hogy ekkor – Daciához hasonlóan – a mai Szlovénia területén – legalább is névlegesen – új tartományt hoztak létre, amelyet Valeria Mediának neveztek.[39] Az új provincia létrehozása annak a következménye, hogy Valeria lakosságát – akik addig még megmaradtak – áttelepítették az új tartományba. Tehát tartományi viszonylatban a lakosság száma radikálisan csökkent. Ez összhangban van azzal a ténnyel, hogy a Balaton nyugati végének észak-déli vonalától keletre egyáltalán nem maradt fenn antik földrajzi név: sem víznév, sem településnév.[40] Az alsóhetényi temetőben a közösség egyes tisztelt tagjainak sírját felbontották és a maradványokat magukkal vitték. A temető főépületét, amikor már megtelt sírokkal, négyszögletes helyiségekkel kibővítették. Ezt követően azonban hirtelen elnéptelenedett a település, mert a bővítményekben már nem temetkeztek. Hasonlót figyelhetünk Pécsen: a cella septichora csakis temetkezés céljára épülhetett, sírt mégse találtak benne. Az egyes karéj nyílásokban temetkeztek volna, mint Alsóhetényben, ahol a főépület hatszögletű centrális részéhez csatlakozó apszisnyílásokba temetkeztek.

Sopianae településének elnéptelenedésének részleteire remélhetőleg választ fogunk kapni. Határozottan meg kell állapítanunk, hogy a késő római temetkezések – beleértve a sírépítményeket is – a sírformák, a mellékletek alapján semmi olyasmit nem tartalmaznak, ami a temetők 430-as éveken túli, római lakosság általi használtára mutatna. A számos és változatos – amint láttuk, típusában szinte egyedülálló – sírépítmények sem keltezhetők a római időszaknál későbbre.

Településtörténetileg döntő fontosságú, hogy a magyar középkori Pécs központja nem a római város romjain, hanem a késő római temetőben alakult ki. Ezt a körülményt korábban inkább a lakosságtovábbélés jeleként értelmezték, holott erről aligha lehet szó. Nyugat- és Dél-Pannoniában a nagyobb középkori települések a legkevésbé sem a késő római, esetleg mégoly jelentős temetőkben, hanem a római város romjai közt éledtek újra. így volt ez Emona–Ljubljana, Poetovio–Ptuj, Scarbantia–Sopron, Sabaria–Szombathely, Salla–Zalalövő, Arrabona–Győr esetében. Ott is ez figyelhető meg, ahol az ókeresztény temető – talán a késő antik kortól kezdve – rendelkezett kultikus hagyománnyal, mint Sopronban a városon kívüli, az egykori római temetőben a Szent Mihály templom,[41] vagy Szombathelyen a falutól távol, a római temetőben épült plébániatemplom[42].

Ezzel szemben Sopianaeban a római kort követően a sírkamrákat lakóhellyé alakították át. A koporsókat összetörték, az épületekben (II. IV., VII., VIII., XIII. sírkamrákban[43] és a mauzoleumban) tűzhelyeket raktak. Nem szükséges arra gondolni, hogy a felszínen álló épületek annyira tönkrementek, hogy nem voltak alkalmasak lakóhely céljára. A felszíni épületek nyitott fedélszékű, „szellősebb” építmények voltak annál, hogy télen lakhattak volna bennük. A földalatti sírkamrák alkalmasabb lakóhelyek voltak. Mit jelent ez a beköltözés? A temető felhasználása lakás céljára annyira ellentétben áll a császárkor szokásaival és mentalitásával, hogy nem lehet arra következtetni: az esetleg helyben maradt lakosság a városból „átköltözött” a sírkamrákba. A lakóhelyek és a temető szigorú elkülönülése az itáliai hagyományoknak megfelelően megmaradt a császárkor folyamán és a keresztény korban is. A keresztények liturgikus célú épületei eszerint oszthatóak két csoportra. A közösség városi bazilikái a miseliturgia tartására épültek fel, és különbözött tőlük temetőkben álló, a halottak gondozását és tiszteletét ápoló sírépületek. A 4. század végétől nem a városlakók költöztek a temetőkbe, hanem éppen fordítva: a temetőkből a szentként tisztelt emberek, ha voltak, a vértanúk maradványait vitték át a városi bazilikákba. Sirmiumban Szent Ireneus,[44] Savariában Szent Quirinus számára[45] emeltek bazilikát. Sopianae településtörténete éppen fordítva alakult: ebből teljes lakosságcserére kell következtetni. A sírépületek felhasználása lakóhelyként azonban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a honfoglalás után a magyarság sem az egykori római város romjai közé, hanem a temető területén telepedjen meg. Ezt elősegíthette, hogy a terület temető jellege a 10. századra már aligha volt érzékelhető, és a keresztény temetkezések a középkorban nem váltak el a településtől annyira, mind a római korban. Pécsen bizonyítható, hogy az ezredfordulón a római temetőben még álló cella trichorát kijavították, a minden bizonnyal a beomlott tetőszerkezetet helyreállították, a belsejét pedig kifestették.[46]  A háromkaréjos épület egyébként nem volt idegen a korszaktól: hiszen a királyi központban, Székesfehérváron hasonló alaprajza volt a Szent Péter templom elődjének,[47] amit alighanem ugyanannak a védőszentnek a tiszteletére építettek. A mérete is megfelelt a kora Árpád-kori centrális épületek (körtemplomok és négykaréjos épületek) méretének. Felmerült, hogy a cella trichora nem római, hanem ezredfordulós építmény.[48] Noha ez elvileg lehetséges lenne, mégsem tartom valószínűnek. Az építmény nem keletelt, hanem a bejárata a többi ókeresztény létesítménnyel azonosan dél felé nyílik,[49] és az alaprajzi forma egyébként is előfordul Kelet-Pannoniában (Sirmium, Aquincum).

Végül röviden szólni kell a pécsi püspökség Quinque Ecclesia elnevezésének karoling korinak tartott előzményéről, a Quinque Basilicae helynévről és fekvéséről. A 871 körül írt Conversio Baguvariorum et Carantanorum-ban olvasható, hogy Liupram salzburgi érsek Quinquae Basilice-ben és ott, ahol Privina emberei akarták, templomot szentelt.[50] Arnulph király 885-re hamisított oklevelében,[51] amely jelentősen interpolálta Német Lajos 860-as nagy adománylevelét a salzburgi érsekségnek, más mellett kibővült a V ecclesia megjelöléssel is. A korábban a 10. század végére keltezett hamisításról azonban Heinrich Koller bebizonyította,[52] hogy a 11. század közepén készült kifejezetten az érsekség ez időszakra jellemző érdekeinek hangsúlyozására. Akkor tehát, amikor a pécsi püspökség latin Quinque Ecclesiae neve nem lehetett titok a salzburgi hamisító előtt.  Mint ahogyan nem volt ismeretlen a számára a Zalaváron I. István által alapított apátság sem: erről az abbatiáról azonban a 9. századi források nem tudnak, nem tud róla a 870 körül szerkesztett Conversio sem. Noha Karoling-kori léte elvileg elfogadható lenne, ezért mégis sokkal inkább a Szent Istváni alapítás ismerete tükröződik a 11. század közepén interpolált oklevélben, mintsem egy 9. század végi tényleges alapítás.[53]

Quinque Basilicae lokalizálását Pécsre a karoling Ostmark kiterjedése eleve cáfolja.  Nagy Károly és a későbbi hadjáratok az Ennstől keletre megszüntették az avar fennhatóságot, és az őrgrófságokra szervezett  keleti tartományok birodalmi határa nem terjedt ki a teljes Dunántúlra, bár  szinte minden történeti térképen a Dunát jelölik a birodalom határaként. A határ valójában valahol a Rába-Marcal-Balaton nyugati vége vonalban vezetett,[54] a karoling őrgrófságok sem nyúlnak keletebbre ennél a vonalnál. Az Ennstől keletre csak a későbbi Sopron és Vas megyékre eső területéről mondott le a birodalom akkor, amikor Gizellát feleségül adták István királynak.[55] A Kelet-Dunántúlon azonosítható karoling birtokadományozás nem történt, ezért a 9. századi oklevelek és a Conversio helységei ott nem is kereshetőek. Ortahu nem Veszprémre, Ternberch nem Szentlőrincre, Durnava nem Somlóvásárhelyre lokalizálható. A 9. századi Quinque Basilicae  lehetségesen olyan helyen kereshető, ahol romani lakosság élt – tehát valahol az egykori DNY-Pannonia területén, a mai Szlovéniában. A hasonló, számnevet tartalmazó helységnevek ritkák ugyan, de nem unikálisak: Spalatói Tamás őrízte meg a Kosovonál fekvő Quinque Ecclesiae helynevet. Az adatra felfigyelő Reuter Camilló, – amint én is – tévedett, amikor a területet a magyar történelemből ismert Rigómezővel azonosította. Ez a Quinque Ecclesiae a Horvát királyságban feküdt, Spalato és Knin közti Rigómezőn – Kosovon – a  18. század végétől Biskupijénak nevezett hely mellett.[56]

Rövidítések, irodalom

ALFÖLDI

ALFÖLDI, A.: Tracce del cristianesimo nell'epoca delle grandi migrazioni in Ungheria. In:  Quaderni dell'Impero. Roma e le province. 1938.

BARKÓCZI – SALAMON 1984

BARKÓCZI, L. – SALAMON, Á.:  Tendenzen der strukturellen und organisatorischen Aenderungen pannonischer Siedlungen im 5. Jahrhundert. Alba Regia 21 (1984), 147–187.

BERTÓK 2000

BERTÓK G.: „Item a Sopianas Bregetione m.p. CX: Iovia XXXII m.p.” Adalékok a Dél-Dunántúl római kori településtörténetéhez: Iovia lokalizációja. A szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 22 (2000) 101–112..

BESEVLIEV 1970

BESEVLIEV, V.: Zur Deutung der Kastellnamen in Prokops Werk „De aedificiis”. Amsterdam, 1970.

BÓNA 1993

BÓNA I.: A hunok és nagykirályaik. Bp., 1993.

BUSCHHAUSEN 1971

BUSCHHAUSEN, H.: Die spätrömischen Metallscrinien und frühchristlichen Reliquiare. Wiener Byzantinische Studien IX. Wien, 1971.

DELONGA 1977

DELONGA, V.: Inscriptions des souverains croates du IXè au XIè siècle. Split, 1997.

DUVAL 1979

DUVAL., N.:  Sirmium, „Ville impérial” ou „capitale”? XXVI Corso di cultura sull'arte ravennate e bizantina. 1979. 83–94.

DYGGVE 1935

DYGGVE, E.: Das Mausoleum von Pécs. Pannonia 1-3 (1935), 62–77.

DYGGVE 1951

DYGGVE, E.: History of Salonitan Christianity. Oslo, 1951.

FEJES 1930

FEJES Gy., Római pénzlelet Pécs város csatornázásánál. PBMEÉ 11 (1930), 18–54.

FITZ 1962

FITZ J.: Gorsium. In: PWRE Suppl. IX. 1962. 73–75.

FITZ 1966

FITZ, J.: Ingenuus et Régalien. Collectio Latomus LXXXI, Bruxelles, 1966.

FITZ 1976

FITZ J.: Gorsium - Herculia. Székesfehérvár, 1976.

FÜLEP 1969

FÜLEP, F.: Scavi archeologici a Sopianae. In: XVI. Corsi di cultura sull'arte ravennate e bizantina. Ravenna, 1969. 151–163.

FÜLEP 1977

FÜLEP, F.:  Roman Cemetery on the Territory of Pécs (Sopianae). Fontes Archaeologici Hungariae. Bp., 1977.

FÜLEP 1984

FÜLEP, F.: Sopianae. The History of Pécs during the Roman Era. Archaeologia Hungarica 50 (1984), Bp., 1984.

GÁSPÁR 1986

GÁSPÁR D., Römische Kästchen aus Pannonien. I-II. Antaeus 15 (1986), Bp., 1986.

GERECZE 1894

GERECZE P.: Római emlékkövek a pécsi székesegyházból. Archeológiai Értesítő 14 (1894), 388–392.

GERKE  1954

GERKE, F.:  Die Wandmalereien  der neugefundene Grabkammer in Pécs (Sopianae). Ihre Stellung in der spätrömische Kunstgeschichte. In: Forschungen zur Kunstgeschichte und christliche Archäologie I/2., Baden-Baden, 1954. 115–137.

GERKE 1954a

GERKE, Fr., Die Wandmalereien der Petrus-Paulus-Katakombe in Pécs (Südungarn). In: Forschungen zur Kunstgeschichte und christliche Archäologie I/2., Baden-Baden, 1954. 147–199

GOSZTONYI 1940

GOSZTONYI, Gy.: A pécsi hétkarélyos épület (Ein altchristliches Gebäude mit 7 Apsiden in Pécs). Archaeológiai Értesítő 67 (1940), 56–61.

GOSZTONYI 1942

GOSZTONYI, Gy.: A pécsi II. számú ókeresztény festett sírkamra és sírkápolna. (Die bemalte altchristliche Grabkammer und Grabkapelle Nr. II.) Archaeológiai Értesítő 69 (1942), 196–206.

HENSZLMANN 1873

HENSZLMANN I.: A pécsi ókeresztény sirkamra – La cella funeraria di Quinque Ecclesiae. In: Monumenta  Hungariae Archaeologica 1. Pest, 1873.

HENSZLMANN 1873a

HENSZLMANN, I.: Die altchristliche Grabkammer in Fünfkirchen. Mittheilung der K. K. Centralkomission 18 (1873), 181–192.

HOLDER 1896

HOLDER, A.: Altceltischer Schprachschatz. I. Leipzig, 1896.

HÖRING 1950

HÖRING, E.: Die geographischen Namen des antiken Pannonien. Inaugural-Dissertation. Heidelberg, 1950.

JPMÉ

A pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs

KÁDÁR 1939

KÁDÁR, Z.: Iconografia dei monumenti protocristiani della Pannonia. Regnum 3 (1938-1939), 3–58.

KISS – TÓTH 1998

KISS G. – TÓTH E.: Savaria-Szombathely története a város alapításától 1526-ig. Szombathely, 1998.

KOLLER 1969

KOLLER, H.: König Arnolfs grosses Privileg für Salzburg. Mitteilungen der Gesellschaft Salzburger Landeskunde 109 (1969), 65–75.

KRALOVÁNSZKY 1983

KRALOVÁNSZKY, A.: The earliest Church of Alba Civitas. Alba Regia 20 (1983), 75–87.

KRALOVÁNSZKY 1984

KRALOVÁNSZKY, A.: Baukunsthistorische Angaben zur Frage des Auftauchens des vierapsidalen Kirchetyps in  Ungarn. Folia Archeologica 35 (1984), 111–138.

KRAWINKLER 1992

KRAWINKLER, H.: Fraul im Frühmittelalter. Wien, 1992.

LENGVÁRI 1999

LENGVÁRI I.: Egy Sopianae-ból induló életpálya (Megjegyzések Maximinus életpályájához). In: Tanulmányok Pécs történetéből 5-6., Szerk.: Font Márta – Vonyó József, Pécs, 1999. 153–163.

MÁDY 1963

MÁDY Z.: Sopianae. Antik Tanulmányok 10 (1963), 47–50.

MARIJANSKI–MANOJLOVIC 1987

MARIJANSKI-MANOJLOVIC, M.: Rimska Nekropola kod Beske u Srema. Novi Sad, 1987

MGH DD KAROL

Monumenta Germaniae Historica. Die Urkunden der deutschen Karolinger 3. Die Urkunden Arnolfs (Arnolfi Diplomata) Hrsg. V. P. Kehr, Hannoverae, 1940. (Nachdruck 1988)

MIRKOVIC 1956

MIRKOVIC, L.:  La nécropole paleochrétienne de Nis. Archaeologia Jugoslavica 2 (1956), 85–100.

MÓCSY 1965

MÓCSY A.: Késő római helynévváltoztatások a Duna-vidéken. Antik Tanulmányok 12 (1965), 103–105. (németül: In: Arheoloski Vestnik 19 (1968), 75–77.

MÓCSY 1974

MÓCSY, A.: Pannonia and Upper Moesia. London, 1974. 333–335.

NAGY

NAGY, L.: Pannonia Cristiana. In: Atti del III Congresso Internationale di Archeologia Cristiana, Studi di antichitá cristiana 8., 293–310.

NAGY T. 1939

NAGY, T.: Die Geschichte des Christentums in Pannonien bis zu dem Zusammenbruch des römische Grenzschutz. Dissertationes Pannonicae II:12. Bp., 1939.

NAGY T. 1987-1988

NAGY T.: Sopianae. Egy új városmonográfia margójára. Antik Tanulmányok  33 (1987–1988), 218–245.

NIKOLAJEVIC 1980

NIKOLAJEVIC, I.: Grabanlagen und Begräbnisskulte in Moesien aus frühchristlicher Zeit. Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik 29 (1980), 303–314.

PBMEÉ

A Pécs-Baranyai Múzeum Egyesület Értesítője, Pécs

PWRE

PAULY – WISSOWA: Realencyclopedie für klassiken Altertumswissenschaft, Stuttgart

PILLINGER 1996

PILLINGER, R.: Frühchristliche Malerei in der heutigen Volksrepublik Bulgarien. In: Spätantike und frühbyzantinische Kultur Bulgariens zwischen Orient und Occident. Österreichische Akademie der Wissenschaften. Schriften der Balkankommission XVI. Wien, 1996.

RADNÓTI  1954

RADNÓTI A.: Pannoniai városok élete a korai feudalizmusban. MTA II. Osztályának Közleményei 5 (1954), 489–508.

REITZERSTEIN 1970

REITZERSTEIN, W.-A. Freiherr von: Untersuchungen zur römischen Ortsnamengebung.  Diss. München, 1970.

REUTER 1962

REUTER C.: Újabb adat Pécs város középkori latin nevéhez. JPMÉ 1962, 195–196.

SCHIAFFINI 1923

SCHIAFFINI, A.: Intorno al nomine e lalla storia delle chiese non parrocchiali nel Medio Evo (A proposito del toponimo „Basilica”). Archivio storico Italiano 1923, 24–64.

SIMONYI 1959

SIMONYI D.: Pécs „Quinque ecclesiae” nevének eredetéről. Antik Tanulmányok 6 (1959), 87–103.

SIMONYI 1960

SIMONYI, D.: Sull'origine del toponimo „Quinque Ecclesiae” di Pécs. Acta Antiqua 8 (1960), 165–184.

SULZER – CLAUSSEN 1978

SULZER, W. – CLAUSSEN, H.: Sankt Stephan in Chur. Zürich, 1978.

SZ. BURGER 1985–1986

SZ. BURGER, A.: The Roman Villa and Mausoleum at Kővágószőlős. JPMÉ 30-31 (1985-1986), 65–228.

SZENDE 1994

SZENDE K.: ‘Sopron’ In: Korai magyar történeti lexikon. Főszerk.: Kristó Gy. Szerk. Engel P. – Makk F. Bp., 1994. 608.

SZŐNYI 1907

SZŐNYI O.: A pécsi ókeresztény sírkamra (The Christian Burial Chamber at Pécs) Bp., 1907.

SZŐNYI 1923-1926

SZŐNYI O.: Ásatások a pécsi székesegyház környékén 1922-ben – Grabungen in der Umgebung der Pécser (Fünfkirchen) Domkirche im Jahre 1922. In: Országos Magyar Régészeti Egylet Évkönyve 2 (1923-1926), 172–195.

TÓTH 1975

TÓTH E.: Pannonia római útvonalainak kutatásáról. Somogyi Közlemények 2 (1975), 275–278.

TÓTH 1976

TÓTH, E.: La survivance de la population romaine en Pannonie. Alba Regia 15 (1976), 107–120.

TÓTH 1987-1988

TÓTH E.: Az alsóhetényi 4. Századi erőd és temető kutatása 1981-1986. Eredmények és vitás kérdések. Archaeológiai Értesítő 114-155 (1987-1988), 22–61.

TÓTH 1988

Tóth E.: Sopianae: római város és temető. Baranya 1 (1988), 23–34.

TÓTH 1988a

TÓTH E.: Dácia, római tartomány. In: Erdély története I-III. Szerk.: Köpeczi B. Bp., 1988.3 I. 46–106.

TÓTH 1988c

TÓTH E.: Provincia Valeria Media. Acta Archeologica Hungarica 40 (1988), 107–226.

TÓTH 1994

TÓTH, E.: Das Christentum in Pannonien bis zum 7. Jahrhundert nach den archäologischen Zeugnissen. In: Das Christentum im bairischen Raum von den Anfängen bis ins 11. Jahrhundert (hg. E. Boshof - H. Wolff). Wien, 1994. 241–272.

TÓTH 1999

TÓTH E.: Kereszténység a honfoglalás előtti Kárpát–medencében. Magyarok térben és időben. Tudományos Füzetek 11 (1999), Tata, 163–182.

TÓTH M. 1974

TÓTH M.: Árpád-kori falfestészet. Bp., 1974.

TÓTH S. 1973

TÓTH S.: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés- és építészettudomány 1973, 178–194.

VÉKONY 1986

VÉKONY G.: A Karoling Birodalom délkeleti határvédelme kérdéséhez. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1986), 43–75.

Jegyzetek


[1] Összefoglalóan: FÜLEP 1984.

[2] apud Sopianas Valeriae oppidum”: Ammianus Marcellinus XXVIII 1,5.; „per Sopianas(Soppeanas): Itinerarium Antonini. 231,9.; „a Sopianas(Sopiana): uo. 264,1.; „a Sopianas”: uo. 264,7.; „Sopianais” (Supianis): uo. 267,5.; „Suppianis”: uo. 232,8.

[3] TÓTH 1988a. 72.

[4] HOLDER 1896.

[5] MÓCSY 1956. 103–105.

[6] RADNÓTI 1954.; REITZENSTEIN 1970. 70.; BESEVLIEV 1970. 48.

[7] Nemcsak az -iana végű helynevek találhatók meg ebben a csoportban, hanem más, dél-pannoniai településnevek is: Cibalae, Bassianae, Varianae, Manneianae.

[8] MÁDY 1963. 47.

[9] MÁDY 1963. 49.

[10] FEJES 1930.; FÜLEP 1984. 218.

[11] TÓTH 1975. 275–278.; TÓTH 1988. 26.

[12] AMM. MARC. XXVIII, 5,1.: „Maximinus ergens Romae vicariam praefecturam apud Sopianas Valeriae oppidum obscurissime natus est patre tabulario praesidialis officii orto a posteritate Carporum, quos antiquis excitos sedibus Diocletianus transtulit in Pannoniam.

[13] LENGVÁRI 1999. 153–162.

[14] A Dalmand – Alsóleperd lelőhelynéven, Szakcshoz tartozó terjedelmes rommező valóban Ioviával, városi rangú településsel azonos, amint azt Bertók Gábor tanulmányában légifelvételek segítségével bebizonyította: BERTÓK 2000.

[15] Vö.: TÓTH 1998. 16.

[16] A pannoniai ara Augustorumok helyével és topográfiájával más tanulmányban részletesen foglalkozom.

[17] Mursát Hadrianus alapította, és ez időtől számítható a tartományi gyűlés megalapítása. Nem volt helytartói székhely, viszont a tartomány közigazgatásában jelentős helyet foglalt el (helytartófeliratok és procurator-székhely). A tartományi főpapok kapcsolatba hozhatók Mursával: akár, mint a város tisztségviselői, akár, az ottani oltárállító tevékenységük miatt. A colonia topográfiája azonban alig ismert. A publikált eszéki alaprajzok alapján – akár a 18. századiak, akár a későbbiek – pontosabb megállapításra nem lehet jutni. Egy körülmény – az egymástól kissé távolabb fekvő két újabb kori település bizonyos lehetőségeket felvet. A kettős település nem éppen Mursa coloniája és a császárkultusz kettős szerkezetének a következménye-e? Mindenestre – mivel az ilyen munkát csak a terepismerettel rendelkezők végezhetik el –, további következtetésekre nem vállalkozhatok. Ahogy Savariában sikerült a kultuszközpont helyét meghatározni, úgy erre megvan a remény Mursában is.

[18] FITZ 1962. 73–75.; FITZ 1976. 98.

[19] BARKÓCZI – SALAMON. 1984. 168.; TÓTH 1987–1988. 32.

[20] TÓTH 1988. 16.

[21] ZONARAS XII, 24; EUTROPIUS IX 8,1.; FITZ 1966; MOCSY 1974. 206.

[22] CIL III 14 038.;  RIU 4,979. Az oltárkő a pécsi székesegyház Schmidt-féle átépítése alkalmával került elő (GERECZE 1894. 390.), bizonytalan tehát az eredeti felállítási helye, aligha a távoli Vinkovciból (Cibalae) szállították Pécsre, hanem a közelebbi Mursából vagy magából Pécsről származik.

[23] TOTH 1975. 275–278.

[24] Ennek az útvonalnak az európai távolsági közlekedésben játszott szerepe a középkorban is megmaradt: a 12.  században a keresztes seregek egy része is ezt az utat követve vonult keresztül a Dunántúlon, amelyet Pécstől ÉNY-ra a Császár útja (via Imperatoris, 1217) földrajzi név bizonyít.

[25] NAGY 1987-1988. 219.

[26] A 290-es években szerkesztett római útikönyvből, az Itinerarium Antonini-ből és más adatokból lehet arra lehet következtetni, hogy a 4. században város közigazgatási központ és helytartói székhely lett. Az útikönyv hosszabb-rövidebb utak mentén sorolja fel a városokat, településeket, fogadókat és lóváltó állomásokat, amelyeket az állami posta, a cursus publicus megbízható és gyors menetsebessége érdekében hoztak létre.

 [27] Radnóti Aladár (RADNOTI 1939-1940. 28.) és Nagy Tibor is felfigyelt Sopianae útcsomópont jellegére. Nagy T. arra gondolt, hogy a helytartói hivatalok kettéválasztása megelőzte Inferior felosztását. Ezért már Valeria kialakítása előtt a polgári helytartó székhelye Aquincumból Sopianaeba került. Ezért került Sopianae az Itinerariumban útcsomópontba. Rövid összefoglalásomban Sopianae történetéről én is a helytartói székhellyel magyaráztam Sopianae fejlődését, de tekintettel a helytartói hivatal és a tartomány felosztása időrendjének és sorrendiségének a bizonytalanságára, a kérdéssel nem foglalkoztam. Hogy ma mégis inkább tartom lehetségesnek Sopianae és Savaria kiemelését a tartományi császárkultusz- és concilium székhelyével indokolni, annak oka az, hogy rövid idő állt volna rendelkezésre a polgári helytartó Sopianaeban kerülése és az Itinerarium összeállítása között. Olyan rövid idő, hogy kétséges: a szerkesztésnél figyelembe tudták-e venni. NAGY 1987-1988. 219.

[28] Nagy (NAGY 1987-1988. 219.) arra gondolt, hogy előbb vált ketté a hivatal, majd ezt követően a tartományt osztották ketté. Hogy másként is lehetséges az értelmezés, arról lentebb írok.

[29] Fitz Jenő szerint ugyan Gorsium „lag ebenso in wichtigen Wegkreuzungen wie Sopianae”. Gorsium azonban nem értelmezhető centrális helyként. Az Itinerarium Antonini szerint a Sopianae – Aquincumi úton fekvő útállomás, semmi több. Mivel az Itinerarium – függetlenül a tényleges utaktól éppen a közigazgatásilag fontos települések közötti összeköttetést tüntette fel, ebben az összeszerkesztésben Gorsium semmivel sem jelentősebb, mint bármely más útállomás. Még akkor is így van, ha Gorsium környékén a terepen ténylegesen megfigyelhető útelágazást dokumentáltak volna.

[30] SULZER – CLAUSSEN 1978.

[31] Összefoglalóan ld: PILLINGER 1996.

[32] PILLINGER  1996.

[33] MIRKOVIC 1956. 85–100.

[34] MARIJANSKI–MANOJLOVIC 1987.

[35] TÓTH 1987-1988.

[36] BUSCHHAUSEN 1971; GÁSPÁR 1986.

[37] SZ. BURGER 1985–1986.

[38] BÓNA 1993. 44.; TÓTH 1988c.

[39] ANON. RAVENNAS IV 20.;  TÓTH 1988c. 107.

[40] TÓTH 1976.; TÓTH 1999. 168.

[41] SZENDE 1994.

[42] KISS – TÓTH 1998. 121.

[43] FÜLEP 1984. 148.

[44]in basilica domini nostri Erenei” DUVAL 1979. 83–94.

[45] Passio Quirini; KISS – TÓTH  1998. 261–262.

[46] FÜLEP 1984. 51.; TÓTH M. 1974. 42–46. 126.

[47] KRALOVÁNSZKY 1983.; KRALOVÁNSZKY 1984. 111.; az épületnégyszög külső mérete mintegy 10 x 10 m.

[48] TÓTH 1973. 32.

[49] A legkésőbbi épület a már be nem fejezett, de legalábbis temetkezés nélkül maradt septichora nagy építményének a bejárata nyugat felé nyílik. Ha éppen a legnagyobb építményt az északról dél felé lejtős területen – esetleg már az ókeresztény kor végén jelentkező keletelésnek megfelelően – fel tudták építeni, akkor ez még inkább elvárható lenne a cella trichora 10. század végi tervezőitől, ha az épületet az ezredfordulón átépítették volna. Amennyiben a trichora keleti apszisának oltára valóban a második oltár, akkor ez az átépítés éppen a liturgikus szokásnak megfelelő átalakítás.

[50] CONVERSIO 11 (WOLFRAM 54; LOSEK 126): „Item […] ad Quinque Basilicas temporibus Liuprammi ecclesie dedicate sunt.” A helynév azonban nem tekinthető latin-görög hibrid névformának: Észak-Itáliában és Dalmáciában  számos koraközépkori előfordulása van, pl. 762 (Donatio Sestinensis): „duas basilicas”. KRAWINKLER 1992. 99., és a szóhasználathoz: SCHIAFFINI 1923.

[51] MGH DD KAROL. III. 281. nr.184.

[52] KOLLER 1969. 65.

[53] A zalavári abbátiával és a szent Adorján kultuszával a „Szent Adorján és Zalavár”  (Századok 133 (1999) 3–40.) és „Mosaburg - Moosburg” (Acta Archaeologica 51 (1999-2000), 439–456.) című cikkeimben foglalkoztam.

[54] VÉKONY 1986.

[55] KISS – TÓTH 1998. 109.

[56] DELONGA 1997.