Cikkek

Kováts Valéria: Találkozások Marcus Aurelius-szal

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 1-2. szám, 12-17. oldal
Letöltés: pdf20


Kováts Valéria

 

TALÁLKOZÁSOK MARCUS AURELIUS-SZAL

 

 

 

Első találkozás

 

Kisgyerekkoromban nagyon szerettem fényképeket, képeslapokat nézegetni. A dobozban, amit a család nekem adott, volt minden. Régi arckép, családi fénykép, képeslap szép tájakról, híres emberek képei, múzeumi tárgyak, pompás épületek. Mindenre vigyázni kellett. Nem volt szabad összefirkálni, vagy ollóval körbevágni, ami tetszett. Sok-sok kérdezgetés után megismertem név szerint mindet. Ezután szétraktam külön-külön a képeket. Voltak az emberek, így hívtam akkor még ezeket, nem ismervén a portré fogalmat. Voltak a hegyek, meg a vizek, a virágok és az ennivaló, s még volt egy nagy csoport, ami semmibe sem illett. Emlékszem, ennek nem volt neve, még nem ismertem az egyéb kifejezést. Az embereket szerettem legjobban nézegetni. Hol így, hol úgy rakosgattam, úgy, hogy mindig más kerüljön felülre. Nem csak a nevüket tudtam, hanem azt is, hogy ki ő. Érdekes volt kideríteni, hogy egy személy több képen látható. Megismertem arcukat, fejformájukat, nézésüket, ruhájukat. Ekkor még mindegy volt, hogy kit ábrázol a kép, rokont, avagy görög istent.

Ekkor találkoztam először Marcus Aurelius-szal, akiről még csak annyit tudtam, hogy római császár volt és nagyon régen meghalt. Két képe volt: az egyik a római lovasszobor, a másik egy portré Párizsból. A párizsit szerettem jobban, mert itt jobban láttam a fejét. Megismertem arcvonását, haját, tekintetét, vagyis őt. Később több fényképet kaptam a római szoborról. Ha egy ismerős, vagy rokon eljutott Rómába, s lefényképezte a lovasszobrot, én is kaptam ajándékba egy-egy felvételt. A fényképek szinte körbejárták a lovast, így gondolatban én is körbe-körbe jártam, s ismerősként vettem kézbe a dobozból előkerülő Marcus Aurelius nagyon régen meghalt császárt. A gyermekkor végén becsukódott a doboz, s azután eltűnt mindörökre. A háború elvitte, megsemmisült, vagy valakihez került, ezt nem lehet már tudni. Csak a hegyek és a vizek egy része maradt meg a kisméretű családi képekkel együtt.

 

 

Második találkozás

 

A háború mindent felforgatott, s méginkább megsemmisített. Ami valahogy megmaradt, az rettenetes káoszban élte meg az újrakezdés lehetőségét. Ebben az időben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, mint bölcsészhallgató Budapesten. A Régészeti Intézetben, ahol késő estig tanyáztunk, a falak mentén húzódó üvegszekrényekben fényképek sorakoztak irdatlan összevisszaságban. A több ezer darabból álló nagyméretű, keménypapírra ragasztott fotó zömében római portré volt. A képeket összegyűjtő professzor meghalt, nem írhatta meg nagy művét a római portréról. Több éven át, nyaranta, az egyetemi szünetben, ellenállva napnak és strandnak, az intézet tagjai nekigyürkőztek és meghatározták a gyűjteményt. Természetesen a második századi szobrászatot én kaptam, így a Marcus Aurelius-portrékat is. Ekkor már többet tudtam a császárról, életéről, filozófiájáról – ami megőrizte őt az utókor számára –, háborúiról, egész abszurd életéről, a lehetőségek közepette a lehetetlen elviseléséről. Megismerkedtem arcképeivel, hiszen ő volt az a római császár, akinek jóval több, mint száz portréja maradt az utókorra. Ezek nagyrésze nemcsak művelődéstörténeti, hanem művészi téren is jelentős alkotás. A portrék kronológiai sorrendbe helyezésével ifjú korától kezdve haláláig követhető volt a császár arcképe.

Mint a fiatalok általában, mi is beszélgettünk a nem túl kecsegtető jövőről. Volt aki Kínába szeretett volna menni kutatni, volt aki Pannónia római kori feliratainak feldolgozását tűzte ki célul, mások egy-egy korszak megismerésében kívánták tudásukat elmélyíteni. Jómagam egy – még ha mégoly csekély művészeti értékű is – kicsiny Marcus Aurelius-szobrot kívántam magamnak. Ez akkor természetesen olyan szólás-mondás féle volt, minden realitást nélkülöző népmesei három kívánság kategóriájába tartozó jámbor óhaj.

 

 

Harmadik találkozás

 

Sikerült eljutnom Olaszországba, olasz ösztöndíjjal. Hivatalosan azzal járultak hozzá az illetékesek, hogy engedélyezték az utat és saját pénzemen kiválthattam azt a csekély valutát, amit abban az időben mindenki kivihetett. Először jártam Olaszországban. Ma már tudom, hogy ott sokfelé elmentem, sokfelé utaztam, megnéztem mindent, amire lehetőségem volt. Akkor azonban úgy éreztem, hogy keveset láttam, nagyon keveset. Ma már tudom, hogy Olaszország megismerhetetlen, több élet kevés hozzá. Közhelyet lehet csak unos-untalan ismételni az egymásra épülő kultúrák kimeríthetetlen forrásáról, az emlékanyag felmérhetetlen nagyságáról. Szinte megmagyarázhatatlan volt számomra az az érzés, hogy nem könyvben látom azt, amit róla tanultam, hanem élő valóságában. Körbe járhatom, eltávolodok tőle, akkor is ott van, megfoghatom, végigtapinthatom, s olyan szögből nézhetem, ahogy akarom, s annyiszor, ahányszor tetszik. Mindez felejthetetlen élmény volt.

Rómában ismét találkoztam Marcus Aurelius-szal. Először leghíresebb szobrával, a lovasszoborral, mely megmaradását egy tévedésnek köszönheti. Nem törték össze, nem olvasztották be a későbbi századokban, ugyanis Constantinus császár lovasszobrának vélték, s így a lateráni bazilika elé helyezték. 1538-ban került mai helyére Michelangelo jóvoltából, aki az általa tervezett Campidoglio közepén állíttatta fel. Ez a szobor volt a reneszánsz híres lovasszobrainak előképe. Donatello 1453-ban Padovában készült el szabadon álló Gattamelatájával, Verrocchio 1481-ben fejezte be Colleoni zsoldosvezér lovasszobrának viaszmodell- jét. Halála akadályozta meg a további munkában, s így ezt később Leopardi folytatta. A zsoldosvezér velencei szobortalapzatát is ő készítette. Marcus Aurelius lovasszobra azonban nem csak az olasz reneszánsz szobrászatára hatott, hanem meghatározója volt a későbbi korok lovasszobrainak is. Sokan és sokat írtak már erről a szoborról: Egyesek szellemesen, mások részletező száraz precizitással, de egyben mind megegyeznek, a legmagasabb szintű művészi érték elismerésében. A környezet, a tér, az épületek, az arányok nagyszerű találkozása együttesen hozzák létre Európa egyik legnagyszerűbb terét a Campidogliot Marcus Aurelius szobrával. Végső fokon mindez egy tévedésnek a következménye.

Az olaszországi Marcus Aurelius-szobrok jelentős részét megismerhettem, s a stiláris jegyek lefejtése után mindjobban előtűnt maga a császár-ember. Nyugalom, megbízhatóság, disszonáns vonások nélküli arc a Marcus Aurelius-portrék jellemzői. Ezután ezeket a vonásokat igyekeztem megőrizni, emlékezetben tartani, mert hosszú ideig nem láthattam viszont a császár portréit. Az egymást követő évek az emlékeket lassan egybemosták, s kialakult bennem Marcus Aurelius sokoldalú, de mégis egyetlen arcképe.

 

 

Negyedik találkozás

 

Hirtelen következett be a negyedik, s főleg váratlanul. 1974-ben Dunaszekcsőn, a Dunával párhuzamos Várhegyen ciszterna építése során előkerült egy fej, melyet a munkások eladtak. A faluban a hír gyorsan szárnyra kelt, s eljutott a tanácshoz is. A tanácstitkár jelentette a pécsi múzeumnak. Ezután nyomban sikerült néhány fiatal kollégával Dunaszekcsőre eljutni, s többeken keresztül visszagombolyítva a történetet jutottunk el a vásárlóhoz. Kérésünkre az otthon tartózkodó feleség előhozta a portrét. Hihetetlennek tűnt a látvány. A fej Marcus Aurelius életnagyságúnál nagyobb, csaknem teljesen ép portréja volt. Megvásároltuk, s Pécsre vittük, a törvényes előírásoknak megfelelően. A Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében helyeztük el. A földtől való gyors megtisztítás után az októberi múzeumi hónap időszakos kiállításán már bemutattuk.

A portré nagyon szép, s már az első szemrevételnél megállapítható volt, hogy kitűnő munka, elsőrangú műalkotás. A császárt rövid gyűrűs hajjal, hullámos bajusszal, és csigákba kunkorodó rövid szakállal ábrázolja. A homlokot keretező dús haj fény-árnyék hatása kiemeli az arc sima, méltóságteljes nyugalmát. Az arc kissé aszimmetrikus, s ezzel az arckifejezés nem merev, hanem természetesen emberi. Talán a legszebb része a portrénak az enyhén mandulavágású szem, melynek finom belső rajza a távolba tekintést érzékelteti.

 

psz 1998 01 02 04 kovats valeria 01

 

Marcus Aurelius portréja

A Régészeti Múzeum állandó kiállításán

 

A hajfürtök a homlokból kiindulva hátrafelé egyre inkább lapossá válnak, plasztikájukból veszítenek. Nyilvánvaló, hogy a szobrász számára a hátoldal nem volt lényeges. A nyak erőteljes. Hátul a nyak végén a bronz vízszintes, vastag záródású. Elől a nyak alsó vége töredezett, hiányos. A teljesen ép hátsó végződés bizonyítja, hogy a portré nem szobor töredéke, eredetileg is csak fej volt, elöl íves záródású kiképzéssel, hasonlóan, mint ahogy számos római portré készült. A portré felületén a kisebb sérülések nem zavarnak. Az égésnyomok az arc egységét nem bontották meg.

A bronz öntését viaszveszejtéses eljárással készítették. Így készültek a kis- és nagybronzok a görög és a római birodalomban. Ezzel a módszerrel sorozatöntést lehetett végezni, s mindegyik öntvény azonos volt. A hideg megmunkálás, cizellázás a már kész darabokon előidézhetett ugyan némi kis eltérést, de ez szinte elhanyagolható. A tökéletes öntéstechnika, a sok nagyszerű felkészültségű szobrász, valamint a birodalom kitűnő úthálózata lehetővé tette, hogy egy-egy új császár megválasztása után a birodalom provinciáiba, katonai táboraiba gyorsan eljusson az új császár képmása. Így került a Marcus Aurelius-portré Lugio, a mai Dunaszekcső Várhegyén elterülő római táborba, mely a Duna vonalán húzódó határ, a limes mentén felállított katonai táborok egyike volt. A császár Kr. u. 121-ben született, 161-ben lett császár. Tehát ezután kellett a portrénak Lugio-ba eljutnia.

A minden hatalmat koncentráló császári intézmény személyi megtestesítője volt maga a császár, s ennek egyenrangú hordozói voltak a császári portrék. Maga a portré régebben készülhetett, Marcus Aurelius itt élete teljében, fiatalon, de már éretten tekint a messzeségbe. Egy harminc év körüli fiatal férfi képmása, figyelembe véve azt, hogy a déliek hamarabb érnek. Társuralkodója volt fogadott testvére Lucius Verus, akit vele együtt adoptált 138-ban Antoninus Pius. A császári családba tartozó ifjakat még az előző császár, Hadrianus kitűnő nevelésben részesítette. Marcus Aurelius már ifjan megismerkedett a sztoikus filozófiával, annak hű követője, sőt művelője volt. Ezért joggal feltételezhetjük, hogy uralkodása kezdetén nemcsak az ő portréja került el a táborokba, hanem társuralkodójának, Lucius Verusnak a képmása is helyet kapott az övé mellett. Marcus Aurelius emberi nagyságáról, filozófiai munkásságáról számos tanulmány látott napvilágot. Olvasva vallomását, önmagához írt gondolatai még ma is elgondolkoztatóak, még ha filozófiája nem is tartalmaz újdonságot. Munkáját, az Elmélkedéseket számos nyelvre lefordítva a világirodalom is számon tartja, s egyike a máig is olvasott műveknek. Az erkölcsöt, az igazságosságot mindenek fölé helyező szellemi értékeket valló munkát a császár az örökös háborúban, a katonai táborokban írta. Ott is halt meg Vindobonában (Bécsben) Kr. u. 180-ban, betegségben.

1980-ban Bécsben Marcus Aurelius kiállítást rendeztek, s a múzeumok Marcus Aurelius szobraiból, a portréiból egybegyűlt kiállítási anyag közt tervezték a dunaszekcsői portré bemutatását is. A Művelődési Minisztérium a portré kiszállítását azonban nem engedélyezte. Sajnálatos, hogy így sokan nem ismerkedhettek meg a dunaszekcsői Marcus Aurelius-szal, a császár egyik legszebb portréjával, s így ez nem kerülhetett be a tudományos vérkeringésbe.

 

 

Utóhang

 

Családi és baráti összefogással több hónapot töltöttem Görögországban és Olaszországban. Az utat a minisztérium nem támogatta. A Baranya Megyei Tanács engedélyezte, hogy külföldi tanulmányutam alatt fizetéses szabadságon legyek. Megnéztem mindent, amit lehetett, távoli kis múzeumok raktáraiba is bejutva tanulmányozhattam a római portrékat, több Marcus Aurelius képmást is alaposan megvizsgálhattam. A legnagyobb lehetőség számomra az volt, hogy Rómában állvány segítségével felmehettem a Marcus Aurelius-lovasszoborhoz. Megnézhettem testközelben a szobrot, s annak fejét közelről megvizsgálhattam. A szobor önmagában nagyszerű alkotás. A lófej kiképzése mesteri, de a császár feje, bár igen tisztességes munka, művészi szinten alulmarad a dunaszekcsőivel való összehasonlításban. A részletek finom megformálása, ami jellemző a magyarországi szoborra, elmarad a rómainál. A lovasszobor idősebbnek ábrázolja a császárt, lényegesen később készülhetett. A római császárportrékat a pénzérmék segítségével határozzák meg. A Marcus Aurelius-portrékat több csoportba osztják a formai jegyek szerint. A lll-ik típusba tartozó 25 Marcus Aurelius-portré közül is kiemelkedik művészi szintben a dunaszekcsői portré. Ez a harmadik bronzportré, ami fennmaradt a császárról, beleértve a római lovasszobrot is. Ez utóbbi nem ebbe a típusba tartozik, a dunaszekcsői és a római szobrot csak anyaguk miatt lehet együtt tárgyalni, formailag lényeges különbség van a kettő között.

A dunaszekcsői portrét valószínűleg egy meglévő szoborra illesztették, vagyis a törzsön cserélhetőek voltak a fejek. (Kár, hogy ezt az egyszerű technikai megoldást az emberiség később elfelejtette.) A sírszobrászatban a görögök már a Kr. e. IV. században készítettek olyan síremlékeket, ahol az isteneket teljesen megmintázták, a halott alakját részletesen kidolgozták, de fejet nem készítettek hozzá. Ha már a megrendelő kiválasztotta a síremléket, kívánságra utólag dolgozták ki a fejet is, s a szobor nyakrészénél, a ruharedők közé beillesztették azt. Így a megrendelő előre láthatta, mit vásárol és gyorsabban elkészült a síremlék. A római időszakban a fej külön készítése általánosan elterjedt szokás volt, mind a teljes alakos szobroknál, mind pedig a büsztöknél. A díszes, komplikált frizurájú női szobroknál gyakran a parókát utánozva más színű kőből, levehetően készítették el a hajat, illetve a parókát. A Kr. u. I. századi szenátusi határozat a damnatio memoriae (emlékezetből való törlés) alapján igen sok szobor esett áldozatául ennek a rendelkezésnek. Ez a törvény összekapcsolódott a ius imaginum (a képmás állításának) törvényével, vagyis csak annak lehetett szobra, aki az államot szolgálta, s valamilyen magas közigazgatási tisztséget viselt. Akinél úgy találták, hogy méltatlan erre, annak a szobrát ledöntötték, illetve megsemmisítették. Marius szobrait elpusztította Sulla, majd Caesar hatalomra kerülvén, ismét felállította rokonának, Mariusnak a szobrait. Ekkor Caesar szobrait döntötték le a köztársaságpártiak, majd Augustus ismét felállította azokat. Nerva ledöntötte Domitianus szobrait, Caracalla fivérének, Getanak ábrázolásait eltüntette. Az emléktáblákról is kikaparták a nem- kívánatos neveket. A bronzszobrokkal volt a legkevesebb probléma, azokat ugyanis összetörték, és beolvasztották. Elérték a majdnem teljes megsemmisítést. A nagymennyiségű bronzszoborból viszonylag kevés maradt az utókorra, mivel nemcsak a politikai ellenfelek és azok családjának szobrait semmisítették meg, hanem később, a koraközépkorban azt is, ami még megmaradt. A pogányok képmásait és isteneiket is pusztulásra ítélték. Hogy érzékelni lehessen a mennyiséget, Augustus római császárnak több mint nyolcvan szobra állt Rómában.

 

psz 1998 01 02 04 kovats valeria 02

 

Barberini patrícius. Róma, Palazzo dei Conservatori.

A halottak képmásainak vívése

 

A portrékészítést a rómaiak az etruszkoktól örökölték. Az etruszkok a szobrászat kitűnő mesterei voltak és a bronzöntés legmagasabb szintű tudását ismerték. Az idők folyamán az etruszk bronzöntő műhelyek lassan elrómaiasodtak.

A portré állításának szokása a halottak, az ősök tiszteletére megy vissza. Mindazok, akik a ius imagi- num birtokában voltak, elhalt szeretteiket viaszban megmintázták, s azt házuk elkülönített részén nagy tisztelettel őrizték. Ünnepi alkalmakkor ezeket magukkal vitték, főleg temetéskor játszottak az ősök képei nagy szerepet, együtt volt az egész család. A viaszképmások az idők folyamán elhasználódtak, tönkrementek, s ezért ezeket márvány és bronz fejekkel helyettesítették. A portrék is ki voltak téve a különböző hatásoknak.

A görög filozófia nyomán keletkeztek a filozófus portrék, s ennek további befolyása a portrészobrászatban is megmutatkozott. A második századi portrék fő vonása a hellenizmus oldott fény-árnyék irányzatának átvétele mellett, az átszellemült,a gondolkodó ember kissé melankólikus ábrázolása, az élet fizikai valóságán való fölülemelkedés bemutatása volt. A Marcus Aurelius-portrék mind ebben a szellemben készültek, akár elsőrangú alkotások voltak, mint a dunaszekcsői portré, akár provinciális munkák.

 

psz 1998 01 02 04 kovats valeria 03

 

Septimus Severus és családja, fára festett táblakép.

Gréta arcát Kr. u. 212-ben kikaparták, amikor Caracalla megölette

 

Pannóniában nem készülhetett nagybronz, ugyanis csak kis bronzöntő műhelyekről vannak ismereteink. Az a tucatnál is több, nagyméretű bronzszoborra utaló töredék, ami az egykori Pannónia, vagyis a mai Dunántúl területén a földből a felszínre került, mind bizonyítéka az egykor itt virágzó római kultúrának. A bronzszobrokat vagy Rómából, vagy más híres bronzöntő műhelyből szállították ide.

A Marcus Aurelius-portré is kitűnő műhely terméke. Származási helyét megfelelő összehasonlító anyag híján nehéz meghatározni. A fejforma, a szem kialakítása az egyiptomi római kori Fayum-i festett múmiaportrékkal mutat rokonságot. Ennek alapján feltételezhető, hogy a portré keleti művész alkotása, s lehetséges, hogy a híres alexandriai bronzöntő műhelyek egyikében készült. A portré fejtartása, valamint a szem, illetve a szemgolyó és a pupilla tökéletesen egységes kialakítása nem véletlen. A kissé feltartott fej és a távolba, messze tekintő szem csak álló, egészalakos szabadban felállított szobornál indokolt. A fej felépítése szembe nézetre alakított. Tehát a szobornak valami előtt kellett állnia, vagyis eredetileg így tervezte a szobrász. A lugioi táborban Marcus Aurelius portréja a tábor közepén elterülő, a Dunával szemben, közvetlenül a táborszentély fala előtt állhatott. A cserélhető császárfej a változó idők praktikus bizonyítéka.

A lugioi–dunaszekcsői római katonai tábor elpusztult. Részben leégett, részben a Dunába folyamatosan leomló löszdombbal együtt tűnt el. Csak Marcus Aurelius római császár bronzportréja maradt fenn, egyike a legszebbeknek a Pannóniában előkerült emlékek közül.

1981-ben angol nyelven, 1984-ben németül publikáltam kutatásaim eredményét, s 1984-ben a székesfehérvári nemzetközi római kori bronz konferencián tartottam előadást a Marcus-portréról. Régi kívánságom teljesült így ezzel és ezt még az illetéktelen kisajátítók sem tudják elvenni tőlem.